Címlap A kilenc világ

A kilenc világ

E-mail Nyomtatás

Asgard, az ász-istenek lakhelye

   Ódintól, a főistentől származik a legtöbb ász: ők lakják Asgardot, gyönyörű, napsütötte világukat, tele hatalmas erdőkkel, magas hegyekkel, csillogó vizű folyók átszelte csodás tájakkal (a folyók némelyike Midgardon is keresztülvág, hogy végül Helheimbe érkezzen). E helyütt építették fel az istenek a maguk otthonait, legtöbbjét a zöldellő Id-mezőn.

   Gladsheim (Örömhon) csodaszép, kívül-belül színarany palota Asgard kellős közepén, ahol a Valhalla is épült. A legfőbb istenek tizenkét trónja áll benne, köztük a legnagyobb Ódiné. Ez az ászok erődje és szentélye, ahol tanácsra összeülnek, de pazar vigasságaikat is e szent helyen tartják. Mellette magaslik Vingolf, az istennők külön palotája, kik nem kevésbé szentségesek, mint a férfiistenek, és hasonlóképpen nagy hatalommal bírnak. Asgard déli határán túl két mennyország pompázik még: az egyik a ‘rémhosszú’ Andlang, a másik a ‘csupakék’ Vidbláinn (az égbolt metaforái), mely utóbbi oly magasan fekszik, hogy oda nem érhetnek el maguk a tűzóriások sem, mikor elkövetkezik a világok pusztulása; így aztán épségben is marad itt a ragyogó Gimlé mező, hogy az égieknek majdan új otthont nyújtson.  

   De haladjunk csak sorjában, hisz az isteneknek bőven akadt tennivalójuk, midőn Asgardban letelepedtek. A palota után házat emeltek, ahová kohót állítottak, s itt pörölyt, fogót és üllőt készítvén, egyéb eszközöket kovácsoltak, s oly bőséggel dolgoztak arannyal, hogy minden holmijuk abból lett, ezért mondták azt az időt Aranykornak. Békesség honolt az egész világon, az ászok is isteni nyugalomban töltötték napjaikat, és arany ostáblájukkal múlatták idejüket. De érkezett aztán Jötunheimből három óriásasszony, akik megkaparintották a nemes ércet, és ezzel az Aranykor véget ért. Ekkor bízták meg az istenek a törpöket, aranyukból ezentúl ők készítsék csodatárgyaikat.

...

Vanaheim, a ván-istenek otthona

   A vánok természetistenségek ősrégi nemzedéke, akik az ászokkal szent békekötéssel olvadtak eggyé hajdankoron; hazájuk, Njörd isten szülőhelye is Asgardhoz sorolandó már. Az egészség, fiatalság, termékenység, szerencse és jólét hozói ők, s a mágia mesterei is egyben. Eredetüket homály fedi, de istenkultuszuk az ászokénál bizonyosan korábbi, őseurópai rétegekből táplálkozik. Az asszimiláció előtti időszakban vélhetően a középső és északabbra fekvő skandináv területek lakóinak istenei voltak, amíg a délebbi, harcos törzsek érkeztével azokéi el nem homályosították őket.

   Az ászoknak hódoló, patriarchális berendezkedésű, illetve a mágikus (főleg asszonyi) praktikákat gyakorló földműves néptörzsek közti különbségek bizalmatlansághoz és viszályhoz vezethettek, s ezt az istenháború mítosza is megerősíteni látszik. A két isteni nemzetséget a boszorkányos Gullveig feltűnése vitte harcba, miután az ászok, gonoszságot látva a bűbájos ván-asszonyban, lándzsát döftek bele és tűzre vetették (és bár Gullveiget háromszor is a lángok közé dobták, ő mindannyiszor újjáéledt). „Hajította dárdáját Ódin a had felé, s háború jött első ízben a földre; ászok ölelő várfala leomlott, s mezeiket harcos vánok taposták.” (Völuspá, 23.)

...

Midgard Középfölde, az emberek világa

   Már a nevéből látni, az északi világszemlélet a mindenség kellős közepére képzelte otthonunkat. Midgardot avagy Verlandot, Emberek-földjét körös-körül tenger övezi, melynek mélyén, testével a szárazföldet ölelve lakozik Jörmungand, az óriás Világkígyó. Az istenek Középföldét, e gigantikus erődöt építették az embereknek, hogy bennünket megóvjanak: Ymir szemöldöke várfalként választja el és védelmezi világunkat a minden irányból fenyegető óriásoktól.

...

Óriáshon

   Az óriások birodalmát a világ középső részén találjuk, a Midgardot övező mély tengeren túl, északkeleti irányban. Az óriások vagy jötunok – szokták trolloknak is hívni őket – a világ legöregebb lényei. Otthonukat Asgardtól a vad Ifing folyó választja el, melynek vizén, minthogy az be nem fagy soha, átgázolni lehetetlen. Hideg, hófödte, ember számára idegen és ellenséges táj ez, gyakori hóviharokkal és földig érő, szürke felhőkkel.

   Az óriások valamennyien Ymir sarjai. Mivel az ősóriás az Elivagar mérgező és fagyos vizéből származott, ő és utódai mind eredendően gonosz lények (az utolsó, nagy csatában seregük harcba is száll az istenek ellen). Velük, a világok előtti káoszban tomboló erőkkel az első istenek, Ódin, Vili és Vé veszik fel a harcot, s győzelmük teszi lehetővé Középfölde és az élet megszületését. Az ősi erők azonban nem pusztulnak el mind, hiszen Bergelmir ivadékaiban ma is élnek: e lények, kik valaha, még az idők kezdetén Niflheimben születtek, a természet primitív, dühöngő elemeit képviselik, s hatalmukat a világ méltán rettegheti.

...

Svartalfheim, a törpök (sötét-álfok) birodalma

   A sötét-álfok vagy törpök Midgard felszíne alatt élnek, némelyek hegyek gyomrában, mások a föld mélyében: nappal mindig itt tartózkodnak, attól való félelmükben, hogy a napfénytől kővé változnak.[1] Szemben az ég légies teremtményeivel, a fény-álfokkal, a törpök a föld elemi erőit képviselik; kezdetben az Ymir teteméből előbújó kukacok voltak, de az istenek később olyképp határoztak, hogy értelmet és emberi alakot adnak nekik. Ők ezután a föld alá húzódtak – abba a természeti elembe, ahonnan életre keltek –, innen pedig meglehetősen ritkán merészkednek elő, akkor is csak éjnek idején.

...

   Svartalfheim lakói az istenek bámulatos ügyességgel megáldott, varázstudó mesterkovácsai és alkimistái, s ennélfogva a föld alatt megbúvó hatalmas kincsek összegyűjtői és őrzői. ... Segítségükre gyakran rászorulnak az istenek: ők kovácsolják egyebek közt Thór félelmetes pörölyét, Ódin harci dárdáját és varázsgyűrűjét. Egynémely törp áll az istenek szolgálatára a varázsszalag elkészítésében is, amelyikkel Loki ádáz farkasfiát, Fenrirt béklyózzák meg.

Helheim, az Alvilág

     Hél, a holtak királynője uralja korlátlan hatalommal e vidéket, mely Niflheim sötétjében, a hatalmas kőris gyökere körül lapul. Helheim (vagy röviden csak Hél) az örök tél élettelen birodalma, a túlvilág földje, ahová a betegség vagy öregkor következtében meghaltak kerülnek. Tartományuk kapujánál feketésvörös kakas kárál a holtaknak.

   A skandináv népek halottaikat sokfelé látták el egyfajta lábbelivel, hogy abban tegyék meg a nehéz utat a holtak messzi országába, vaksötét völgyeken kelve át – mely út még Ódin szélsebes lovának is kilenc napig tart –, és végül megérkezzenek a zúgó Gjöll folyóhoz, melyet az aranytetővel fedett Zengőhíd ível át: Hél egyetlen bejárata. Annak végében Módgud óriásnő áll őrt, s csak miután a holt nevét és származását rendre megtudakolta, úgy engedi tovább. A híd után a Hél várához vezető út északnak és lefelé visz.

...

   Senki el nem hagyhatja e helyet, mert a Hvergelmir forrásából eredő Gjöll folyó teljes hosszában körülveszi Helheimet, és a hídon kívül rajta átkelni nem lehet. A lélek alvilágba utazásának ezen felfogása, miszerint az élők birodalmát áthatolhatatlan folyó választja el a holtakétól, igen mélyen gyökerezik az ősi mítoszokban: a Gjöll az élet és halál közti határvonalat jelképezi, melyet átlépve már nincs visszaút; aki meghalt, többé nem tér meg az élők közé.

Ködhon, a holtak birodalma

   A világok közül Niflheim fekszik a legmélyebben; messze északon, a Világkőris gyökere alatt találni e zord tájat, melynek kellős közepén ered Hvergelmir forrása és a tizenegy halálos folyam. Ide még a nap sugarai sem érnek el, ezért aztán örök félhomály és sötétség honol mindenütt.

...

   Aki életében orgyilkosságot követett el, vagy adott szavát, esküjét megszegte, netán más asszonyának megrontója lett, Niflheim kilencedik, legsötétebb tartományába, Niflhélbe száműzetik.[2] A gonosz lélek abba a hatalmas várba kerül, melynek komor kapui észak felé néznek, s a várfalakat, akárha vesszőfalú házakéi volnának, élő kígyókból fonták. Odabent a kígyók mérgüket szórják a bűnösökre, akik mind e hömpölygő méregfolyamban állnak. A legszörnyűbb azonban Hvergelmir forrása, melynek partjára a legalávalóbbak jutnak: miután a gonosztevő átgázolt a vad folyókon és partot ért Naströndnél, az Yggdrasil gyökerét gyötrő Nidhögg lecsap rá, hogy a testét marcangolja és a vérét szívja; a gyarló lelkek pedig örök időkig ebben a fagyos és sötét világban maradnak.

...


Tovább a könyvhöz >>>

 


[1] Az óészaki dvergmál – ‘törpszó’ – a visszhangra használt kifejezés volt: tudni vélték, hogy ha valaki hangos beszéde vagy kiáltása visszhangzik a hegyek oldalából, azt a sziklalakó törpök ismételték el.

[2] A becsületesség – mint az antik germán erkölcs egyik legszilárdabb alapja – jegyében az északiak előtt legaljasabb véteknek (az orgyilkosság mellett) a szó- és esküszegés számított. Az emberölésre akkor tekintettek igazán bűnként, ha az elkövető titokban tartotta tettét a közösség előtt, nem ajánlva fel érte vérváltságot (elegendő vagyont kárpótlásul) az áldozat rokonainak. (A vérbosszú, mint társadalmilag elfogadott szokás, mindamellett utolérhette így is.) Niflheimbe jutni elsősorban a dicstelen halált, az örök feledésre való kárhozatot jelentette, szégyenletes volta miatt lett tehát a legborzasztóbb túlvilági hely, nem pedig azért, mert ott valamiféle megtorlás várt volna a holt lélekre, mint azt később a keresztények hirdették a pokolról. Tacitus írja: „A büntetést az elkövetett gaztett fényében róják ki: az árulókat és szökevényeket fára akasztják, a gyávákat, harcban resteket és a fajtalankodókat mocsárba süllyesztik, s még rőzsét is dobnak fölébük.” (Utóbbit kiváltképp a női bűnösökre szabták, főleg házasságtörésért, hazug rágalmazásért.) „A kétfajta halálbüntetés rendeltetése, hogy a bűnt nyilvánosság elé tárják, a gyalázatot pedig elrejtsék.”

 

 

 

Figyelem!
A honlap teljes tartalma szerzői jogi védelem alatt áll!
(1999. évi LXXVI. törvény a szerzői jogról)

Az oldalon megjelenő mű, "A skandináv mitológia" egyetlen része sem másolható, nem formázható, nem alakítható át és nem továbbítható
semmilyen módon és eszközzel, elektronikus, mechanikus, fénymásolási, hangfelvételi vagy egyéb úton sem, továbbá
semminemű felhasználás, terjesztés, újraközlés vagy fordítás nem törvényes a szerzői jog tulajdonosának írásos engedélye nélkül!