Bevezető
A régi korok emberének képzelete a távoli Északról, hófödte hegycsúcsok övezte fjordjaival, mindig is egy barbárok és mesebeli teremtmények lakta, ismeretlen és rejtélyes világ képét őrizte. Messzi tájakon keringtek a legendák lakóiról, északi emberekről, kik a természet törvényeivel békében és harmóniában élnek, s időtlen idők óta hatalmas, titokzatos isteneiknek hódolnak…
A gyökerek
Az egymásra telepedő ezer esztendők távolából Európa népi mítoszainak legősibb világa a régmúlt ködébe burkolózik. A bronzkortól – midőn az emberiség technikai fejlődésével a közösségek kultikus élete is új magasságokba ér – földrészünk kultúráinak mindinkább egy fiatalabb, indoeurópainak nevezett rétege kerül látómezőnkbe. Távoli eleiktől örökül hagyott vénséges világképüket ekkorra már új istenségek oltalmában ápolják és őrzik tovább a kontinens nyugati és északi részeit lakó, a régi érából a többi nép oldalán kiemelkedő germánok is. Mondáik, hagyományaik, szokásaik a Duna felső vonalától utóbb egészen Izlandig nemzedékek sorát tanítják a mindenség örök törvényeire. Hitéletük azonban, az északi írásbeliség viszonylag kései meghonosodása miatt, csak az ókor utolsó századaitól látszik határozottabb alakot ölteni előttünk.
Bővebben...
A teremtés
Nem volt más kezdetben, csak a végtelen feketeség, a tátongó űr, Ginnungagap. Sem szárazföld, sem tenger, zöldellő fű és kék égbolt sem létezett még.
Ősidőkben, mielőtt a földet megalkották volna, megszületett északon Niflheim, a fagyos Ködország: kellős közepén a Hvergelmir-forrás eredt, ahonnan tizenegy méregfolyam, az Elivagar fakadt. Délen ugyanekkor Múspellheim támadt, egy forrón perzselő, tűzlepte vidék.
Lassan hömpölygött északon a tizenegy folyó, s a vízfelszínen tajtékzó méreg, akár kohóban a salak, kezdett megszilárdulni, majd jéggé dermedni; midőn pedig ennek következtében a folyók végleg megrekedtek, legfelül a jég mindenütt befagyott. A méregből permetező súlyos pára hóharmatként csapódott le a felszínen, mely rétegről rétegre rakódott egymásra. Miként ez a jeges dér kezdte kitölteni az űr északi felét, úgy Múspellheimből is egyre csak áradt a szikra és a tűz, amitől a Ginnungagap közepében langyos, lágy levegő ült meg. Eközben az északról áramló zord hideg és a dél felől sugárzó forróság mind közelebb került egymáshoz, egészen addig, amíg Múspell izzó hője felmelegítette Niflheim jegét, mely aztán már olvadva csepegett. Végre a hőség borzasztó erejétől életre serkentek a jégcseppek, és az űr közepén alakot kezdett ölteni belőlük egy emberforma lény, az óriás Ymir.
Bővebben...
Yggdrasil, a világfa
Az idők kezdetén kicsinyke fa bújt elő a világ kellős közepéből és bontotta ki első leveleit. E szent kőris ágai aztán, ahogy felcseperedett, lassan átszelték a mindenséget, s koronája a kilenc világ ege fölé borult. Ez Yggdrasil, a skandináv mitológia gigantikus Világfája. Az eurázsiai ősvallásokban mindenütt ismerték a világ- vagy életfát, ez nagy valószínűséggel az emberiség egyik legrégibb kozmogóniai felfogása. Az északi germán elgondolás szerint alapjában e kőrisfa a mindenség tér- és időbeli mértéke, az istenek, az álfok, az óriások, a törpök, az emberek és a holtak birodalmának egyesítője. A skandináv hitszemlélet három nagyobb egységre osztja a világot: a fellegekben Ászföld, Vánhon és Álfhon terül el, középütt Óriáshon, Törphon és Középfölde fekszik, alant pedig a Tűzföld, Ködhon és Hélhon lelhető.
Bővebben...
A kilenc világ
Asgard, az ász-istenek lakhelye
Ódintól, a főistentől származik a legtöbb ász: ők lakják Asgardot, gyönyörű, napsütötte világukat, tele hatalmas erdőkkel, magas hegyekkel, csillogó vizű folyók átszelte csodás tájakkal (a folyók némelyike Midgardon is keresztülvág, hogy végül Helheimbe érkezzen). E helyütt építették fel az istenek a maguk otthonait, legtöbbjét a zöldellő Id-mezőn.
Bővebben...
Istenek, istennők
Szemelvények a negyvennél is több északi istenség leírásaiból
Mindennek atyja, Ódin
Elsőként az égiek vezéréről, a legidősebb és legnagyobb ász-istenről kell szólnunk: Alfadir, Mindenek-atyja a világegyetem legbölcsebb lénye, hatalmas varázsló, kiváltképp a hadviselés, a költészet, a tudományok és a mágia istene; maga a mindent betöltő teremtő erő, aki az összes létezőnek alakot és szépséget adományozott a világon, akitől a versköltés, a művészetek és a játékok erednek, ezzel együtt a harcok menete is tőle függ, ő hozza a győzelmet s osztja mindenütt a legbecsesebb áldásokat; két fivérével a világegyetem, annak kozmikus rendje és az első emberpár megalkotója.
Bővebben...
Óriások és más teremtmények
Az őselemek
A víz, a tűz és a szél az emberiség szemében már a legkorábbi időktől fogva szentséges és tekintélyt parancsoló elemek voltak – írja az idősebbik Grimm-fivér. – Ahogy soha nem nyugvó erőikkel a természetben működnek, az emberi elme még az óriások vagy istenek általi megszemélyesítésük nélkül is alapvetően tisztelte őket, de általánosságban mindig hozzájuk kapcsolta e felsőbbrendű lényeket. Még a mai korokban is felkeltik bámulatunkat a természetnek e legősibb időkben született erői, hogyan is kerülhették volna el az ókor népei, hogy csodálják őket és hódoljanak nekik? Az ilyesfajta imádat sokkal közvetlenebb, szabadabb és méltóságteljesebb volt, mint a képek és bálványok előtti alázatos hajlongás.
Bővebben...
Istenek mondái
Részletek az istenek mondáiból
ASGARD FALAI
Hajdanában, amidőn az ászok uralma kezdetét vette, s mikor az istenek megalapították Midgardot és a Valhallát is építették, még azokban az időkben történt.
Egy napon vándor érkezett Asgardba, aki felajánlotta, hogy három évszak alatt olyan várat épít, mely kellő védelmet nyújt majd a sziklaóriásokkal és a déróriásokkal szemben, még ha azok netán át is kelnének Midgardon. Munkája jutalmául Freyját kérte, s hozzá a napot és a holdat. Tanácsot ültek az istenek, és végül egyezséget kötöttek vele, miszerint megadják neki a kívánt fizetséget, ha az erőddel egyetlen tél alatt elkészül. Ha a nyár első napján bármi hiányzik a várból, elveszíti jutalmát; és munkájában nem segítheti senki emberfia. Amikor mindezt elmondták neki, ő csupán annyit kért tőlük, engedjék lova segítségét igénybe vennie, melyet Svadilfarinak hívnak; az istenek meg, Loki tanácsára, elfogadták a feltételt.
Bővebben...
Hősi mondák
Észak legnagyobb hősi eposzából, a Völsunga sagából
A kardról, melyet Sigmund, Völsung fia húzott ki a fából
Élt egy Siggeir nevű király, aki Gótföldön uralkodott, hatalmas nemzetségfő és sok népnek ura; elindult egy nap, hogy Völsunggal találkozzék, és feleségül kérje lányát, Signyt. Beszédét kedvezőn vette a király, s vele fiai is, ámde a lány vonakodott a frigytől; mégis apjára bízta a döntést, mint minden egyéb kérdésben őt illetően, így a király elfogadta a tanácsot, miszerint adja hozzá Signyt; a leány tehát Siggeirnek ígértetett, s az ünnepség és a menyegző megülésére Siggeir király meghívatott Völsung házába. Előkészült a vezér a lakomára legjobb tudása szerint, s mire készen állott minden, a kitűzött napra megérkeztek a vendégek, köztük Siggeir, s megannyi nagybecsű férfiú jött vele.
Bővebben...
A rúnák
Függtem, tudom, a szélfútta ágon,
kilenc teljes éjen át;
lándzsával sebezve, magamnak áldozva,
a fán, melyről nem tudni,
gyökere honnan ered.
Kenyérrel nem kínáltak,
sem tülökből inni,
mélységekbe kémleltem;
felszedtem rúnákat,
rikoltva mind megragadtam,
aztán visszazuhantam.
Tanultam kilenc
hatalmas dalt
Bölthorn fiától, Bestla apjától,
s kortyoltam az Ódrerir érlelte
fenséges mézsörből.
|
Gyarapodni kezdtem,
elteltem tudással,
jól s szépen nőttem;
vezetett minden szó másikhoz,
minden tett újabb tetthez.
Rúnákra találhatsz,
hasznos rovásokra,
hatalmas jelekre, varázserejűekre;
dalnokok ura színezte őket,
fenséges istenek műve mind,
rótta az istenek vezére.
Ászoknak Ódin,
álfoknak Dáinn,
Dvalinn a törpöknek,
Alsvid óriásoknak,
s némelyet én magam véstem.
|
(Hávamál, 138-143.)
Észak távoli múltjából a mágia rejtélyes kellékei, szent jelek és varázsigék, a mélységes titkokat rejtő rúnák tűnnek elénk. Ódin tulajdon szavai megszerzésük történetét idézik fel, miként talált rájuk ős őrzőjüknél, Mimir óriásnál, tudás és bölcsesség után kutatva a kilenc világban. Ha a régiek azt mondták: ismerj egy rúnát, ez azt jelentette: tudd valaminek a titkát. A szónak már a jelentése magában hordoz valamilyen titokzatosságot, sejtelmest, felfoghatatlant: ez az egész germánság előtt ismert kifejezés az eltérő dialektusokkal természetesen más-más formában élt, de legősibb alakja a gót runa volt, ‘titok, rejtett ismeret’, ‘titkos beszéd’ értelemben. A szó felsőszász vidékeken a ‘halk mormogás, mormolás’ tartalommal is bírt, emlékeztetve az ily formán elmondott varázsigékre, melyeket kiáltani vagy énekelni is szoktak, míg a rúnajeleket különböző tárgyakra (fára, csontra, kőre, ékszerre, fegyverre) vésték; az ősi „rúna” kifejezés ekképp ötvözte a mondott és írott szó varázsos hatalmát.
Bővebben...
|
|