Címlap Óriások és más teremtmények

Óriások és más teremtmények

E-mail Nyomtatás

 

Az őselemek

 

     A víz, a tűz és a szél az emberiség szemében már a legkorábbi időktől fogva szentséges és tekintélyt parancsoló elemek voltak – írja az idősebbik Grimm-fivér. – Ahogy soha nem nyugvó erőikkel a természetben működnek, az emberi elme még az óriások vagy istenek általi megszemélyesítésük nélkül is alapvetően tisztelte őket, de általánosságban mindig hozzájuk kapcsolta e felsőbbrendű lényeket. Még a mai korokban is felkeltik bámulatunkat a természetnek e legősibb időkben született erői, hogyan is kerülhették volna el az ókor népei, hogy csodálják őket és hódoljanak nekik? Az ilyesfajta imádat sokkal közvetlenebb, szabadabb és méltóságteljesebb volt, mint a képek és bálványok előtti alázatos hajlongás.

    E természeti erők ősapja Fornjötr, a vén déróriás. Gyermekeit, a vizet, a tüzet és a szelet egymás fivéreiként mutatja be az Edda, kifejezve az elemek szoros kapcsolatát. A három óriásfivér: Hlér (a tengeristen Ægir), Logi (a Futótűz) és Kari (Levegő). A negyedik elem, a nőnemű föld is szorosan hozzájuk tartozik, de egészen másfajta szentséget hordoz, ez lévén a Földanya életet adó méhe, ahonnan minden termékenység ered. ...

 


Nyár és Tél

 

   Az óészaki hónapnevek az évet alapvetően télre és nyárra osztották, s ez csak később szélesedett ki három, majd négy évszakra, néhol ötre is. A telet és nyarat megszemélyesítő óriások alakjában ismét az ősi jötunok kétféle természetével találkozunk: Svásud (Szelíd) és fia, Sumar (Nyár) mindketten barátságos, jólelkű óriások, az emberek a belőlük áradó gyengéd szeretetnek és kedvességnek tudták be a nyár melegét. ...

 

 

 

Álfok

 

   A Midgardot lakó fekete-álfok küllemben az emberre hasonlítanak, nemritkán igen öreg kort érnek meg és nagy varázstudók, de sosem néznek ki igazán idősnek. Színük fekete, akár a szurok, arcuk pedig sápadt, emiatt aztán nem is nyújtanak kellemes látványt, gonosz természetük azonban még ennél is rosszabb. Veszélyes nyíllövésük, akárcsak a fény-álfoké, éles fájdalmat, görcsöt, bénulást okoz a tagokban. Érintésük, leheletük is hozhat betegséget, sőt halált emberre-állatra, s még a puszta pillantásuk is varázserővel bír. A félnótás emberekről mondogatták, hogy az álfok keze érte őket.


   ...Az álfok a legkomiszabb dolgokban is örömüket lelik, nem árt ezért mindenkor óvatosnak lenni, hisz nem lehet tudni, mikor lepik meg az embert. Dalaik fiatalokat csaltak fel a hegyekre, akiket sosem láttak többé. Előfordul, hogy a csecsemőt kilopják a bölcsőjéből és a magukét teszik helyébe, hisz az álfok alig várják, hogy a szép emberfi révén tetszetősebbé tegyék fajtájukat. A gyermeket a saját szokásaik szerint nevelik fel, s ugyanolyan varázserővel bír majd, mint ők maguk, de remélhetőleg hozzá hasonlóan szép utódai születnek. A babona szerinti egyetlen védekezés e nemkívánatos csere ellen, ha bárminemű acéleszközt, kulcsot vagy varrótűket rejtenek a bölcsőbe.

...

 

Erdők, vizek szellemei

 

   Ugyancsak erdei lények a nőnemű huldrák, akik szemből ugyan csodaszépek, de a hátuk göcsörtös, akár egy teknő. Feladatuk a természet védelme a veszélyekkel szemben: leginkább a vadászokat közelítik meg, talán azért, hogy megóvják az állatokat és fákat az emberkéz okozta ártalmaktól. Alakjuk és nevük a déli germán Holde, Hulda nevével hozható rokonságba, aki arrafelé a fák és vizek istennője volt, egyúttal a huldranépnek nevezett hegyi, erdei szellemek úrnője. (Őt a népmese Holle anyójaként ismerhetjük.) Izland lakói előtt úgyszintén ismert volt e "rejteknép" (huldufolk); emléküket a nyugat-norvégiai Huldrefossen zuhatag is őrzi.

   A huldrák akkora varázserővel bírnak, akár a boszorkányok, így aztán nem ajánlatos túlságosan mélyre merészkedni birodalmukba, a sűrű erdőbe. Ha egy vadász megpillantja e lényt, oly szerelmes lesz belé, hogy elfelejt asszonyt, gyermeket, családot: a huldra el is csábíthatja és a ködbe vezetheti, a vadász pedig eltéved, s végül odavész a rengetegben. Bűbájukat elhárító csodaszerül a gabonamagvakkal megszórt kenyér használt, melyet az erdei huldra számára igen visszataszító éteknek gondoltak.

...

    Bájos küllemű, emberszerű, férfinemű vízi szellem a nikur, folyók, patakok és vízesések lakója. Ügyes muzsikájával – hegedűjátékkal vagy énekszóval – magához csalja és elandalítja a gyermekeket, majd lehúzza őket víz alatti hajlékába. Norvég és izlandi tájakon nem találkozunk velük – a svédeknél annál inkább –, s még az Edda sem említi őket, bár Ódin feltűnik a rájuk emlékeztető Hnikar, Nikar vagy Nikuz néven, s ilyenkor, akár egy vízi szellem, hatalommal bír a vizek felett.[1]

 

...

 

Az otthon védelmezői

 

   A vidéket őrző, az ónorvég nyelvben általánosságban landvættirnek hívott lények (földszellemek) iránti tisztelet oly súllyal bírt, hogy a szárazföld felé közeledő viking hajók orráról még a faragott sárkányfejet is levették, mielőtt látótávolságba értek, mert a faragvány megrémisztette és elüldözte volna a védelmezőket. Az északiak, akárcsak az őket körülvevő természetet, úgy otthonaikat is afféle kicsiny szellemek oltalma alatt tudták; mindazonáltal pontos leírást adni szinte tájegységenként változó, szerteágazó szokásokkal, babonákkal és mesékkel tarkított, álfokkal, törpökkel keveredő, százféle néven előforduló nemeikről – az idők ily nagy távlatából ma már lehetetlen volna.

   Svéd szóval a ház e védelmezőit tomtevättének mondták: mind közül ők állnak legközelebb hozzánk, hisz kifejezetten keresve az emberek társaságát, a bejárat küszöbje alatt vagy az istállóban ütik fel tanyájukat; a tisztaságot, rendet és meleget kedvelik, s ha az emberek elhagyják lakhelyüket, maguk is elköltöznek onnan, de azt sem szeretik, ha az esővíz vagy a szennylé befolyik hozzájuk a ház alá. Ha elnyerik jóindulatukat, úgy vigyázó, segítő szerepük igen értékes lehet, de ha felfordulással, piszokkal dühítik őket, bajt hoznak a gazdaemberekre vagy betegséget okoznak nekik, különösen a legifjabbak között; akár el is üldözhetik őket lakóhelyükről. A háziszellemek nem viselik a köpködést sem, s a gyermekek csínytetteit vagy a házimunkákban elkövetett gondatlanságot rövid időn belül megtorolják.

...

 

A sors boszorkányai

 

Nornák

 

   Urd, Verdandi és Skuld, a három sorsnővér a szent Yggdrasil kőrisfa tövében lakik Asgard kellős közepén; hármukat hívják együttesen a Nornáknak. Származásukat tekintve olybá tűnik, a Világkőrissel, vagyis az univerzum keletkeztével egy időben születtek, mítoszuk így rendkívül mély értelmet nyer. A Nornák óriási hatalommal rendelkező sorsistennők: ők határozzák meg istenek, emberek és minden más lény életének sorát, csakúgy, mint a világmindenség felsőbb, állandó törvényeit. Urd uralja a megtörtént eseményeket, a Régmúltat, Verdandi a folyamatban lévő történéseket, a Jelent, Skuld a még el nem érkezett, de mindenképp bekövetkező dolgokat, az Eljövendőt: e három idő, akárcsak a Nornák, elválaszthatatlanul kapcsolódik össze egymással. Hármuk közül Urd a legidősebb és legtekintélyesebb, hisz nevét viseli Urdarvellir, a Végzet-forrása, s a végzetet, a sorsot is gyakorta említették Urd szavaként.

   A hiedelem úgy tartotta, mindenkinek megvan a saját, személyes nornája, aki segítséget nyújt születésünkkor, sorsunkat annak pillanatában ki is méri, és életünk első percétől fogva figyelemmel kísér halálunkig. Nornáik az álfoknak is vannak, és léteznek törpnornák, ők Dvalinn lányai. A sanyarú sorsú emberekről azt mondták, életüket gonosz nornák vezérelik. Sehol sem találni annak jelét, hogy sorsukat a korai északiak valaha is a születéskor mutatkozó csillagállásból következtették volna ki; szerintük a természet és a világegyetem megfoghatatlan, magasabb rendű törvényei, vagyis a Nornák szavai szabják meg mindenki életét. Az ember egész életútja megegyezik azzal, amit számára a világra jövetelekor odalátogató nornák kialakítanak, az északi sorshit szerint tehát maga a születés pillanata határoz mindenről, ami utunkon velünk történik. A nornák jóról és rosszról egyaránt döntenek, mégis gyakran tekintettek könyörtelen és igazságtalan lényekként rájuk. „Senki sem éri meg a holnapot, ha a nornák szólították” – mondja a Hamdir-ének. Gyermekszüléssel való kapcsolatuk nyomaira még a 19. századi norvégiai Setesdalban is rábukkanunk, ahol a vajúdásnál segédkező asszonyok áldozat gyanánt nornakását készítettek a sorsboszorkák tiszteletére.

 

...

 

Díszek

 

   A díszek (dísir: ‘hölgyek’, ‘nővérek’), e kisebbrendű, nőnemű istenségfélék a nornákhoz hasonlítható szellemalakok; hatalmukban áll az emberi sorsok befolyásolása, és képesek védelmet nyújtani ellenségeinkkel szemben – bár nem csupán védelmező díszek léteznek, de rosszindulatúak is. Emlékük több skandináv helynévben maradt fenn, sőt a dís szó még személynevekben is megragadt (Thórdís, Hjördís, Vigdís, Asdís, Freydís, Halldís), bizonyítván jelentős kultuszuk régi voltát. Fontos szerepük volt a termékenységben és kiváltképp a harcosok sorsának meghatározásában, akárcsak a vánok leghatalmasabb boszorkányának, a Vanadís (Vánok-hölgye) néven is ismert Freyja istennőnek.

   Díszek legtöbbször lóháton jelennek meg; ők alakítják az ember hadi szerencséjét az elkövetkező harcban is. ... A dísz képes védencét akár cserbenhagyni is – a harcban bekövetkezett váratlan vereség ennek eredménye. Ha csatába menet a harcos megbotlik – állítja a Regin-ének –, intő jel arra, hogy sebzetten kívánják látni a díszek, azaz minden bizonnyal kudarcot vagy halált szabtak sorául, és odavész vagy súlyosan megsebesül a küzdelemben.

...

Valkűrök

 

   E gyönyörű, ifjú félistennők lóháton, harci sisakban és páncélban, lándzsával felfegyverkezve vezetik a csatában elhulltakat Ódin Valhallájába. Mindegyikük halandó volt egykoron; többnyire nagy királyok lányai vagy valamely nemesi család sarjai válhatnak valkűrré. Lényük legfőbb ismérve a harcok utáni ellenállhatatlan sóvárgás, mely soha ki nem alszik bennük.

   A valkűrök Ódin hírnökei is egyben. Rendszerint kilenc valkűr jár együtt, sebes vágtájuk során hadi öltözetük különös fényben ragyog. Ez az északi fény, melyet a messzi északon gyakorta látni a felhőtlen éjjeli égbolton. Lovaikról, ha megrázzák magukat, harmat hull a völgyekbe, termékenységet hozva a fákra.

...

   A természetfeletti harcosnők alakja a germán törzsek ősrégi idejébe nyúlik vissza. Feltételezhető, hogy a valkűrök a díszek hősibb formái, merthogy Herjan díszeinek is nevezték őket (Herjan annyi, mint Hadvezér, azaz Ódin). Végtére is a nornák, a díszek és a valkűrök mindannyian a halandók sorsát irányító, nagy hatalmú boszorkányok, de mindhárom nemük külön területen végzi feladatát. A nornák a sorsok fonalát szövik önnön hatalmuk révén, míg a valkűrök kizárólag harcosok élete felett rendelkeznek a csatában, és csakis Ódin fennhatósága alatt; a díszek valahol e kettő között állnak. Finomabb meghatározás egyikükről sem maradt ránk írásban, és az idők során a három csoport közti határvonalak összemosódtak.

...

A fylgja

 

   Régi időkben a vitéz harcosok kísérőjéül láthatatlan vadállatot sejtettek, mely az illető személyiségéhez idomulva, legtöbbször medve, bika vagy farkas volt. A fylgja, vagyis ‘követő’, egész életén át kíséri az embert, oldalán harcol, ha kell, és együtt hal vele. Mások számára alkalmanként láthatóvá válik, ellenben a kísért személy csak közvetlenül saját halála előtt láthatja meg fylgjáját, noha nagy ritkán álmában is megjelenhet. ... Némely család is rendelkezik személyes követővel, aki az adott vérvonalat őrzi nemzedékről nemzedékre: a kynfylgja – sok hasonlóságot mutat a díszekkel és a valkűrökkel – női harcos képében követi a családfőt, majd annak halála után az örökös mellé szegődik társul. Csatákban és veszély esetén segíti pártfogoltját, de a rokonság valamely tagja előtt csak akkor jelenik meg, ha haláleset közeleg a házban.

   ...Észak vidékein mindenhol elterjedt a követőkben való hit, s ez később teret hódított a skót és az ír folklórban is. Izlandon hitték, hogy az újszülött őrszelleme a magzatburokban lakozik, ezért a bábaasszonyok gondosan, nehogy megsértsék, a szülés levezetése után elásták a burkot a ház ajtajának küszöbje alá.[2] Aki meggondolatlanul eldobja vagy elégeti azt, megfosztja a gyermeket hasznos védelmezőjétől – vallották.

...


Tovább a könyvhöz >>>


[1] A déli germán mitológia közismert vízi szelleme a hajósokat vízbe veszejtő Lorelei, a Rajna tündére.

[2] Ezzel rokon hiedelem érhető tetten az ősmagyar mitológiában, ahol a lakósátrakba lépve nem volt szabad a küszöbre taposni, hisz alatta jótékony védőszellemek laktak (lásd még: tomte).

 

 

 

 

Figyelem!
A honlap teljes tartalma szerzői jogi védelem alatt áll!
(1999. évi LXXVI. törvény a szerzői jogról)

Az oldalon megjelenő mű, "A skandináv mitológia" egyetlen része sem másolható, nem formázható, nem alakítható át és nem továbbítható
semmilyen módon és eszközzel, elektronikus, mechanikus, fénymásolási, hangfelvételi vagy egyéb úton sem, továbbá
semminemű felhasználás, terjesztés, újraközlés vagy fordítás nem törvényes a szerzői jog tulajdonosának írásos engedélye nélkül!