A rúnák

Nyomtatás


 
Függtem, tudom, a szélfútta ágon,
kilenc teljes éjen át;
lándzsával sebezve, magamnak áldozva,
a fán, melyről nem tudni,
gyökere honnan ered.

Kenyérrel nem kínáltak,
sem tülökből inni,
mélységekbe kémleltem;
felszedtem rúnákat,
rikoltva mind megragadtam,
aztán visszazuhantam.

Tanultam kilenc
hatalmas dalt
Bölthorn fiától, Bestla apjától,
s kortyoltam az Ódrerir érlelte
fenséges mézsörből.

 

Gyarapodni kezdtem,
elteltem tudással,
jól s szépen nőttem;
vezetett minden szó másikhoz,
minden tett újabb tetthez.

Rúnákra találhatsz,
hasznos rovásokra,
hatalmas jelekre, varázserejűekre;
dalnokok ura színezte őket,
fenséges istenek műve mind,
rótta az istenek vezére.

Ászoknak Ódin,
álfoknak Dáinn,
Dvalinn a törpöknek,
Alsvid óriásoknak,
s némelyet én magam véstem.

 

 (Hávamál, 138-143.)

   Észak távoli múltjából a mágia rejtélyes kellékei, szent jelek és varázsigék, a mélységes titkokat rejtő rúnák tűnnek elénk. Ódin tulajdon szavai megszerzésük történetét idézik fel, miként talált rájuk ős őrzőjüknél, Mimir óriásnál, tudás és bölcsesség után kutatva a kilenc világban. Ha a régiek azt mondták: ismerj egy rúnát, ez azt jelentette: tudd valaminek a titkát. A szónak már a jelentése magában hordoz valamilyen titokzatosságot, sejtelmest, felfoghatatlant: ez az egész germánság előtt ismert kifejezés az eltérő dialektusokkal természetesen más-más formában élt, de legősibb alakja a gót runa volt, ‘titok, rejtett ismeret’, ‘titkos beszéd’ értelemben. A szó felsőszász vidékeken a ‘halk mormogás, mormolás’ tartalommal is bírt, emlékeztetve az ily formán elmondott varázsigékre, melyeket kiáltani vagy énekelni is szoktak, míg a rúnajeleket különböző tárgyakra (fára, csontra, kőre, ékszerre, fegyverre) vésték; az ősi „rúna” kifejezés ekképp ötvözte a mondott és írott szó varázsos hatalmát.

A mágia és rúnái

   Északon a varázslás mindenkor az istenimádat oldalán állt, sohasem annak ellentéteként: a germánok örök időktől ismerték a mágiát, általa lett hitük még erősebb, mélyebb és átszellemültebb. A skandináv mitológia Ódint teszi meg ennek legnagyobb urául, oldalán a többi istennel. Óriások, álfok, törpök is jártasak a mágiában, varázstudományuk viszont sokkal inkább veleszületett, természetadta képességük, nem úgy az isteneké és embereké, akik életük során sajátították el azt.

   Az Edda a varázslókat három csoportba sorolja: völur, vitkar és seidberendr, azaz jósok, vajákosok (bölcs gyógyítók) és mágusok. Egyedül a völva nőnemű, a másik kettő férfi varázslót jelöl; a három rend sorban az egyébként ismeretlen Vidólf, Vilmeid és Svarthöfdi óriásoktól, a mágia tudományának alapítóitól ered. (Svarthöfdiben, vagyis Feketefőben Grimm magát a sötét mágiát véli látni.)

...

   A bűbájt gyakorló minden varázsigét istenekhez és természeti erőkhöz intézett szent szólítást alapjában véve versben, rímekben énekelt vagy mondott el. A költészet e legősibb formája a jóslás és a mágia nélkülözhetetlen kelléke volt: a rímes mondókák, fohászok, varázsigék foglalták magukba a pogányság korának minden tudását. A varázsszavak ismerete, a mágikus erővel bíró, ékesen szőtt, ütemes beszéd jelentette a kapcsolódópontot emberek és istenek között. Az ókorban a papoké volt e tudomány, hisz a költészet nyelvén ők léphettek érintkezésbe az égiekkel, és rímes beszédük révén ők lettek a szertartásokon az istenek magasztos szavainak közvetítői is. Így fonódott egybe az északi költészet a papsággal, s ezért tekintettek a költőkre, akárcsak a papokra, az isteni sugalmazás birtoklóiként és az istenek szószólóiként.

...

   A mágia és a varázsigék a termékenységi szertartások alatt kaptak jelentős szerepet, amikor a bő termés biztosítása volt a legfőbb feladat az új évre; az efféle varázsszövegek Skandináviában a nép ajkán és írásban is szép számban maradtak fenn. De bármire kívánták használni a varázslást, mindabban a rúnák nyújtottak nagy támaszt: az északi mágia velük összefonódva adja ódon és hamisítatlan ízét.


A futhark

   Csaknem két évezreddel időszámításunk előtt már germán műveltséget találunk az alsószászskandináv térségben; ekkor találkozunk az új isten, Ódin kultuszával, és legkésőbb ez időszakban kell keresnünk a rúnák első megjelenését is. E hieroglifikus rovásjegyek új színezetet hoztak az addig szóbeli formában művelt mágia titokzatos világába. Az ősidők óta létező varázsformulákhoz rendelt, azok tartalmát tükröző alakot és nevet nyert szimbólumok nem csupán nagy hatalmú gyógyító és varázsjelekként szolgáltak, de a köréjük fonódó mitikus és népéleti elemekkel bővülve a közösségi őstudás egy részének gyűjteményévé lettek.

...

   A rúnaábécét az első hat rúna hangértékét összeolvasva nevezik futharknak. Több válfaja létezett, ezek tájanként és koronként eltérő számú jelből álltak; a brit szigetek északi felén huszonnyolc alkotta a betűsort, míg pl. a frízt harminchárom, a „fiatal” futharkot tizenhat.

alt alt alt * alt alt alt alt alt alt alt alt alt alt alt alt
f u th a/o r k h n i á
s t  b l m R

 A 16 rúnás futhark

   A rúnakutatók zöme az óészaki huszonnégy rúnás sort tekinti legidősebbnek, egyúttal a rúnák eredetét föníciai vagy etruszk gyökerekben látja; és feltételezve, hogy csupán a viking kor második felében bekövetkezett fonetikai egyszerűsödés vetette vissza számukat, hívják a tizenhat rúnás sort ifjabb futharknak. Kézenfekvőbbnek tűnik pedig – az „egyszerűbb a régibb” elvét is szem előtt tartva –, hogy a rövid futhark tizenhat, jellegzetes, egyetlen függőleges vonalból kiinduló rúnája jóval előbb létezett már, s aztán módosult itt-ott és bővült további nyolc rúnával (főként idegen hatásra), mellyel szemben idővel, a nyelvi változások miatt, a jól ismert régi sor került újra használatba: a más ábécék némely betűjével való hasonlóság dacára e rúnasor rendjéből, a rúnák alkotta szoros egységből, sőt az egyes rúnajelek alakjából is észak ősrégi érájának lehelete árad.3


alt fé – vagyon

Tudok varázsdalt, mit király asszonya,
sem más emberfia nem tud;
segítség az első, ez nyújt támaszt
búban, bajban s betegségben.

A fé rúnában a háziasított állatok, a vagyont és jólétet eredményező jószágok elevenednek meg; miként a javak segítik az embert vész vagy ínség idején, úgy szolgálhatott a rúna támaszul a varázstudónak. Ole Worm (Olaus Wormius, 17. századi dán tudós, runológus) szerint a rúnajel felfelé álló két szára ökörszarvakat formáz. Tacitus is írja a germánokról, hogy a szarvasmarha „számának örülnek, ez egyedüli és legkedvesebb kincsük”. Ahogy a termékenység-istenek kapcsán láthattuk, a bő terméssel szorosan összefüggő jólét, a megélhetés biztonsága a germán törzsek életében mindig nagy jelentőséggel bírt, s ez a futharkban újra csak igazolódni látszik a fé rúna első helyével. A tizenhat rúnát felidéző ónorvég rúnavers figyelmeztet azonban ennek veszélyeire: „A vagyon viszályt szít a rokonságban; a farkas az erdőn lapul.”


alt úrr – őstulok

Tudok másikat,
Föld-fiaknak használ,
gyógyító kezeket ad.

Úrr a vadon élő állatok rúnája, alakja az oldalról nézett, álló négylábúra, vagy talán a rénszarvas patájára emlékeztet; nem csupán a vadállatok féktelen erejét, de a mindenség teremtő őserejét is kifejezi, így azt is kevéssé tudni, a rúna és esetleges gyógyító ereje miként hozhatók közelebbi kapcsolatba egymással. Az általa jelölt hang kiejtése is erőt sugall: az ur szótagot (előtagként: ős-) bizonyos fokig artikulátlan, erőteljes torokhangon képezik ma is északon.


alt þurs – óriások

Tudok harmadikat,
ha a szükség gyűlölőmet béklyózni kívánja:
eltompítom ellenségem pengéjét,
s nem árthat kardjának éle.

A thurs rúnát nevezik Thór rúnájának is. Alakja a tövist formázza (a rúna angolszász neve thorn, tövis), szelleme a Thórban és az óriásokban megtestesülő nyers férfierőt képviseli, mely a feleség számára ártalmas is lehet. (Ónorvég rúnavers: Az óriás bajt hoz az asszonyra; balszerencse ritkán tesz boldoggá.) A varázserejébe vetett hitet őrzik Skirnirnek a konok Gerdhez intézett szavai: „Thurs-rúnát rovok neked, benne három igét: vágy, őrület és kéj; de amit véstem, el is tüntethetem, ha szükségét úgy találom.”

Thór rúnája segít a bajban és eltompítja az ellenség fegyverét; a törzsek varázstudói külső támadás elleni bűbájos védekezésre alkalmazhatták, írásjelként (Þ) pedig mindmáig használatos az izlandi ábécében.

Tovább a könyvhöz >>>

 

3 Él a feltételezés, hogy északi hajósok rúnatanain keresztül jutott a föníciaiakhoz a legrégibb betűsor; ugyancsak, hogy a görögök a Kr. e. 1200 körül kezdődött dór vándorlás idején északi népektől vették át az i. e. 8. században megjelent ábécéjük alapjait. A régi krétaiak is azt állították, hogy a föníciaiak nem maguk találták fel saját betűsorukat, hanem idegen írásjeleket eltanulva és alakjukon némileg változtatva teremtették meg. Tegyük hozzá, hogy vélhetően a skandináv nyelvek állnak legközelebb az indogermán ősnyelvhez, miért ne lehetne ugyanígy az északi népek saját írásával, kiváltképp, hogy oly jól illik a valaha beszélt nyelvhez?