Istenek, istennők

Nyomtatás

Szemelvények a negyvennél is több északi istenség leírásaiból

 

Mindennek atyja, Ódin

   Elsőként az égiek vezéréről, a legidősebb és legnagyobb ász-istenről kell szólnunk: Alfadir, Mindenek-atyja a világegyetem legbölcsebb lénye, hatalmas varázsló, kiváltképp a hadviselés, a költészet, a tudományok és a mágia istene; maga a mindent betöltő terem erő, aki az összes létezőnek alakot és szépséget adományozott a világon, akitől a versköltés, a művészetek és a játékok erednek, ezzel együtt a harcok menete is tőle függ, ő hozza a győzelmet s osztja mindenütt a legbecsesebb áldásokat; két fivérével a világegyetem, annak kozmikus rendje és az első emberpár megalkotója.

   Határtalan bölcsessége elnyeréséért még az idők hajnalán hozta a létező legnagyobb áldozatot, mit élő csak felajánlhat: testét lándzsájával átdöfve, önmagának áldozva függött Yggdrasil törzsén kilenc napon és éjen át, mialatt a világot lélekben bejárta. A főisten e hallatlan szenvedései a sámáni gyakorlatra emlékeztetnek, amikor a varázsló a szertartás során testi kínok, önsanyargatás árán szerzi meg a kívánt ismereteket, vagy a törzset érintő fontos kérdésre a választ. Ódin felkereste Mímirt, hogy a bölcsesség forrásából ihassék, de őrzője nem engedte inni a vízből, mígnem Ódin felajánlotta egyik szemét, és a patak mélyébe rejtette zálogul az óriásnak. Mímirtől azután eltanulta a mágia, a rúnák és varázsdalok titkait, s miután istenek-emberek világának minden tudása beleköltözött, sámáni megpróbáltatásából feltámadva tért meg Asgardba, hogy a mindenség felett uralkodjon. Ősidőkben ő küldött védelmező rúnákat a természetbe, növényre-állatra, és általa jutottak el a rúnák az istenekhez, álfokhoz és emberekhez (Sigrdrifa-ének).

   Ódin a világmindenség legfőbb sámánja, képes az alakváltásra, erdei vadak szolgálják, hollóit küldi hírnökként a világba, nyolclábú csodaparipája van, járatos a jóslás és varázslás minden fortélyában, holtakat vallat, és folyvást újabb és újabb, titkos ismeretek után kutat. Mint sokat látott, bölcs vándor járja az emberek földjét, hosszú, ősz hajjal és szakállal, földig érő, sötétkék köpönyegben és széles kalapban. Egyetlen szeme jelképezi a napot is, amely igen ősi, más vallásokban is fellelhető motívum (Ódin az égbolt, szeme a nap).

   Amikor Asgard-beli székhelyén, az ezüsttetős Valaskjalfban időzik, kilátótornyának, Hlidskjalfnak trónján ülve, ahonnan úgyszólván mindent lát, reggelenként a válláról engedi útjára két hollóját. Huginn és Muninn (Gondolat és Emlékezet) estebédre visszatérvén gazdájuk fülébe súgják, mi mindent láttak-hallottak a világban. Ódin lábánál két farkasa fekszik, Geri és Freki (Falánk és Mohó). A holló és a farkas a háborúval és halállal kapcsolatos szimbólumok: ők azok az állatok, akik csata után megtisztítják a harcteret a holtaktól. „A sziget földjén Vidrir ebei éhesen rohantak végig” – szól Hundingölő Helgi első éneke, e képpel festve le a háború gerjesztését és tovaterjedését. (Vidrir: Ódin, ebei: a két farkas.) A világ vége közeledtekor, ahogy Ódin ereje lassan elfakul, a két madár örökre elvész valahol: „Midgard felett Elme és Emlék mindennap messzire száll; félek, Elme nem tér haza, de Emlékért még inkább aggódom” – mondja a Grímnir-énekben az istenek atyja.

Thór, a viharisten

   Ódin és Jörd, a Földanya szülöttében a villám és mennydörgés, a nyári zivatarok haragos istenével, Észak természetfeletti alakjainak legerősebbikével ismerkedhetünk meg. A skandináv panteonban betöltött szerepe méltán vetekszik Ódinéval, a két istenséget minden bizonnyal szorosan egymás mellett imádták. Kettejük jelleme tökéletesen egészíti ki a másikét: míg Ódinban a szellemi és mágikus tudás legfőbb hatalma fejeződik ki, addig fiában a felülmúlhatatlan testi erő eszmei képe ölt alakot.

altThór Thrúdvangarban vagy Thrúdheimben, Erőföldén él feleségével, Siffel, itt pompázik fényes kastélya, a fából épült Bilskirnir (Villámfényű) – ötszáznegyven termével ez a legnagyobb épület a világon. Thór rendelkezik a hatalommal, hogy vihart idézzen elő és irányítsa a szelet és az esőt. Daliás termetű, tűzvörös hajú és szakállú, izzó szemű, heves természetű, de szinte naivan becsületes jellemű – s nem utolsósorban óriási étvágyú – istenség. Az óészaki sagák és versek a villám tüzes jelenségére utalva festik le mindenütt vörös szakállal. Kitörni készülő irdatlan dühének vészjósló jele, ha mélyen a szeme fölé vonja szemöldökét (miként a gyülekező, sötét viharfelhők a fejünk fölé húznak), s ha belefúj rőt szakállába, mennydörgés hallatszik.

Bronz Thór-szobrocska, Izland, 9. század

Három mesés kincset birtokol, legismertebb a pörölye, az óriások által méltán rettegett Mjölnir (Zúzó); szent, legyőzhetetlen fegyverével védelmezi Asgardot és Midgardot legnagyobb ellenségeinkkel szemben. Ha az elhajított kalapács célba talál, villám sújt le, és ahányszor ellenfeléhez vágja, újra visszatér Thórhoz. Kezére vaskesztyűjét, Jarngreipr-t húzza, ha a pörölyt használja. Harmadik kincse az erőöv, Megingjard: derekára csatolva megkettőzheti vele borzasztó erejét.

...

   Hogy télen miért nincs villámlás és mennydörgés, megtudni a déróriás Thrym történetéből, aki a pörölyt
ellopta, s nyolc mérfölddel a föld alá rejtette. A szerencsésen visszaszerzett kalapácsban a tavasszal visszatérő jótékony esőket látni: a zivatarok véget vetnek a déróriások hatalmának, amikor a nyolc hónapos skandináv hideg után Thór hazatér Asgardba.[1] Óriásokkal vívott csatái és győzelmei eredendően békés szerepét takarják, hiszen Ódin legerősebb fiának, akinek édesanyja maga a termést adó föld, közvetlen kapcsolata van a földműveléssel: frissítő zivatarjaival megtisztítja a levegőt, áldásos záporokat küld a növényekre, szent fája pedig az állatokat tápláló makkról gondoskodik. Ő voltaképp egy nyári isten, a termények védelmezője, aki folytonos harcban áll a tél óriásaival. Visszatértekor újra művelhetővé teszi a földet a villám erejével, mely a sziklakemény talajt jelképesen fellazítja, azaz előkészíti a termékenységre – épp úgy, ahogy Thór a sziklaóriás Hrungnir felett arat diadalt.

...

   A skandinávok díszes Mjölnir-amulettet hordtak a nyakukban: ez a lefelé fordított, aranyból, ezüstből, bronzból, vasból vagy borostyánból készült kalapács nyújtott nekik egészséget, erőt és védelmet . Később ezt a szokást vették át a keresztények a nyakláncon függő kereszt viselésével (míg az egyház a középkorban Thórt, az emberek legnagyobb védelmezőjét – több régi istenséghez hasonlatosan – már gonosz, ördögi figuraként tüntette fel).

 

alt alt
alt alt

Thór-pöröly amulettek

...


A nyár és termékenység ura, Frey

   Freyt Skandináviában Ódin és Thór mellett az egyik legfőbb istenként tisztelték, ajándékának tartották az esőt és a napfényt. Nevének jelentése (‘Úr’) magában hordozza, imádata mily mélyen gyökerezett minden germán nép nyelvében: ez volt az a szó, mely kellően nagy szentséget viselt ahhoz, hogy még a kereszténység idejében is az egyetlen Isten megszólítása maradjon. Az északiak hite szerint az emberiség neki köszönheti a földművelés tudományát, a szántást, vetést és aratást. E munkák békét és nyugalmat hoztak általa a földekre, Frey számára tehát, a legtöbb termékenységistenhez hasonlóan, idegen a háború. Illették az Aratás-ura névvel is, hozzá imádkoztak bő aratásért és békességért, hisz a béke és a bőséges évszakok egyaránt jólétet, gazdagságot jelentettek a népeknek mindenkor. Termékeny házasságért, gyermekáldásért is  fordultak hozzá. Ismerték Yng, illetve Ingvi néven, tőle származtatták az egykori svéd királyi dinasztiát, az Ynglingeket.

   Frey Alfheimben, a fény-álfok országában lakik; a tartományt fogdíjként kapta ajándékba gyermekkorában. (Régi szokás volt a gyermek első fogzásakor ajándékot adni.) Szekerét az északiak egyik legszentebb állata, egy vadkan húzza (Gullinbursti, az Aranyszőrű, de hívják Vészesagyarnak is): a paripa módján száguldó, törpök készítette, színarany vaddisznó ragyogó fényt áraszt, ekképp segíti gazdája útját a sötétben. Tavasszal simogató napfényként vágtatnak át a mezőkön, így téve termékennyé azokat. Frey másik kincse Skidbladnir, a szintén törpök építette mágikus hajó, mely a földet, vizet, levegőt egyképp járja. Ez a hihetetlen furfanggal megszerkesztett hajó megannyi apró darabból áll, mégis elég nagy ahhoz, hogy Asgard összes istene beleférjen fegyverével és minden holmijával. A hajó, akár egy felhő, folyvást jó széllel halad és mindig az úticél felé tart, s használaton kívül Frey oly kicsire hajtogathatja, hogy az erszényében is elfér.

...

   Frey maga a földeket megtermékenyítő és tavaszba borító napmeleg: Uppsalában, Svédország legrégibb, viking kori templomában kirívóan fallikus módon ábrázolták. Egybekelése a hótakaró lepte termőfölddel – Gerd óriáslánnyal – a tavasszal felengedő és termékennyé váló talaj allegóriájaként értelmezendő. Nászuk minden évben megújul, ettől válik a föld újra gyümölcsözővé.

altFrey termékenységi bronzszobrocskája a viking kori Svédországból

A Frey uralta, életet és termékenységet adó égitestet az égbolton járó tüzes keréknek is elképzelték, mely a nyár közepétől lassan tovafordul, majd a téli napforduló kezdetén visszatér, vagyis égi pályáján újból emelkedni kezd. Ez utóbbi volt Jól (vagy Jul) hava, mely a mai naptár szerint december második és január első fele közé esett; ez számított az újév kezdetének is, amikor az emberek nagy esküket és fogadalmakat tettek (lásd a Braginál leírtakat), Freyhez imádkoztak, és az év jelentős termékenységünnepét tartották. Az ifjak is ilyenkor választottak szerelmet, s úgy hitték, a szellemeknek és boszorkányoknak ekkor legnagyobb a hatalmuk. A svédek Jól idején vadkanforma süteménykéket készítettek, ezeket megszárították és eltették a tavasz beálltáig, amikor is egy részüket összetördelve a vetőmaghoz keverték, a többiből azután az ekehúzó lovaknak és a szántóvetőknek is adtak. Újévkor a Freyt ábrázoló, fából faragott szobrot körbevitték a vidékeken, a népek pedig a szekér körül tolongtak és ajándékokat vittek elé, hogy az idő hamar jóra forduljon, és gyümölcsöző év elé nézzenek.[2]


Freyja, a vánok úrnője

   Frey testvére, a ván-nemzetség legfőbb nőalakja Freyja, a legszebb és legkedvesebb az égiek között. A termékenység és születés védelmezője, egyúttal maga a megtestesült érzékiség: kedveli a tavaszt, a virágokat és a szerelmes énekeket, így aztán szerelmi ügyekben is szívesen szólították és hívták segítségül az emberek. Neve a korabeli északi frú szóhoz kötődik, így nevezték a nagyra becsült, nemes asszonyokat, melyben a nők méltósága és az irántuk való tisztelet is megnyilvánult. Ezt őrzi máig a német Frau (‘asszony, nő’) kifejezés, amely e nyelvben sokkal nemesebb érzülettel bír, mint a hasonló jelentésű Weib szó.

...

   ...Freyját tehát jóságos boszorkánynak látjuk; Asgardba érkezte után még jövendölést és mágiát is tanít az ászoknak. Birtokában varázslatos sólyomálca is van, de leginkább két kandúrja húzta szekerén jár. Kedves növényeként a haranglábat tisztelték. Lévén a macska Freyja előtt szent, ez magyarázata annak, miért tulajdonította őket a kereszténység a boszorkányok és varázslók állatainak. Még a germán érában, ha az ifjú lány napos időben házasodott, azt mondták, „jól etette a macskát” – vagyis nem sértette meg a szerelem istennőjének kedvencét –, így lett a szép idő Freyja ajándéka az esküvő napján.

Frigg, az anyaistennő

   Ódin felesége Frigg, az ász-istennők között legelőkelőbb, a mennyek királynője, Asgard legtündöklőbb palotájának, Fensalirnak lakója. A házasok és édesanyák védelmezője, s a termékenység egyik fő vigyázója; sok hasonlóságot mutat a vánok közül való Freyjával. ...

   Frigg az asszonyok legfőbb patrónusa, a családot összetartó anyai-feleségi szeretet istennője. Oldalán, miként a korabeli háziasszonyoknak, kulcscsomó lóg: ez fejezte ki a feleség tekintélyét és hatalmát a háztartás felett, hiszen a családfő egyenrangú társaként ő tartott szigorú rendet otthon s a ház körüli teendőkben. Különféle, főképp tiltó szokások járultak ehhez, északon Jól napjától az újév első napjáig nem volt szabad szőni-fonni, a rokka nem mozdulhatott meg. (Az anyaistennő rokkájának képét őrzi az Orion övét alkotó három csillag északi neve, Frigg-rokkája.)

...


Észak isteneinek ősvezére, Tyr

   Tyr az északi mitológia mélyebb rétegének főalakja; neve (annyit jelent: isten) az égiek közti egykori vezérségének bizonysága. A viking korban, amikorra Ódin kultusza végleg megerősödik és átveszi Tyr helyét az északi panteonban, már csupán hadistenként látni. Tartják azóta Ódin és Frigg fiának is, jóllehet a Verses Edda szerint az óriások leszármazottja: anyja, kinek nevét nem tudjuk, de akinek szépségét aranyló ruhájával és hófehér szemöldökével a Hymir-ének költőien érzékelteti, egy óriás lánya.

   Emlékeznek Tyrre az igazság védelmezőjeként, mint a régi közösségek törvényes rendjének megteremtőjére. Fegyvere a lándzsa, egyben az igazság jelképe. A thing-gyűlések minden alkalommal a védelme alatt állottak, az ászok napi tanácsai Urd forrásánál szintúgy. A harcosokba bátorságot és hősiességet önt, amellett védelmüket és diadalukat biztosítja a csatákban. A vikingek Tyr győzelem-rúnáját, a týrr rúna jelét festették pajzsaikra, kardjukra ugyanakkor rúnaírással varázsigéket véstek, melyben kétszer nevezték istenüket.

   ...Istenképében lényeges motívum Fenrir farkas megbéklyózásakor a világ biztonságáért vállalt áldozata. Megtudták az istenek, hogy a fenevad nagy veszedelmet szabadít majd rájuk, s meg akarták láncolni, de Fenrir csak úgy engedett, ha kezét valamelyikük a szájába dugja biztosítékul, hogy a béklyó ártalmatlan. Egyedül Tyr mert a feltételnek eleget tenni, s Fenrir, miután nem bírt kiszabadulni, leharapta jobbját. (Mindebből pedig a csuklót farkasízületnek mondták.)

...

Bragi, a költőisten

   Ódin és Frigg fia, Asgard legnagyobb poétája; nyelvére Ódin olvasott rúnákat (Ezüstnyelvűnek is hívták), így tett szert ékesszólásra. A költők a legmagasztosabb nevekkel illették (pl. Fenséges Dalnok); említik mint Öreg Költő vagy Hosszúszakáll, emlékeztetve egyúttal a költészetet ősidőkben teremtő Ódin alakjára is, amelyből Bragié a későbbiekben önállósulhatott.

   Bragi a költészet egyik legfőbb művelője, pártfogója a költőknek – skáldoknak avagy szkaldoknak –, s hagyományosan az általuk képviselt műfaj megalapítója. A szkaldok, e képzett költők, a régi vezérek és királyok otthonában nagy megbecsülésnek örvendhettek, hiszen északon mindig is különös varázsa volt az ékesen szőtt, versbe foglalt szavaknak. E versfaragók egyik kedvelt szokása volt a kenningnek nevezett költői kép, körülírás (metafora): a hajót hullámlovaknak nevezték, vagy a tüzet ágak ostorának, de hasonló kenning volt a Bragi lehelete szófordulat, ami a költészetet jelentette. ... A dalnokok vidékről vidékre jártak, és a királyi házakban a szórakoztatásért cserébe arany, értékes ékszer volt a jutalmuk. A 12. századig, amikorra már Skandináviában is a kereszténység uralkodott, a szerzetesek és más írástudók fokozatosan elhagyták a szkaldok művészetének szájhagyományos formáját, s ezzel a fennkölt műfaj kihalt.

...

   A germán újévkor, a téli napforduló idején a Bragafullt (Bragi-kelyhet) hozták elő, ki-ki egyenként felállt előtte, ezután keresztbe tett két karjával kalapácsot formált – e jellel áldván meg az italt –, és karját magasban tartva, esküt fogadott valamely nagy tett végbevitelére az elkövetkező évben; ezt követően fenékig ürítette a kupát. Így folytatódott, míg körbe nem értek az asztal körül, mindenki igyekezvén felülmúlni a többiek fogadalmát. Akkoriban szokás volt, hogy a trónt elfoglaló új király örökségünnepet rendezett. A leendő király vagy nemzetségfő a trónnal szemben ült egy zsámolyon, amíg a teletöltött Bragi-kelyhet be nem hozták. Az örökös akkor felállt helyéről, fogta a kupát és ünnepélyes esküt tett (melyet aztán be is kellett tartania), majd kiitta az italt. Csak ezután foglalhatta el ősei trónját és léphetett atyja örökébe.[4]

Hazugságok atyja: Loki

   A fondorlatos tűzisten azután született, hogy az óriás Fárbauti tüzes pálcával érintette Laufey óriáslányt; Ódinnal fogadott vértestvérségével lett utóbb ász-istenné.  ...

alt Loki a gonoszság egyfajta megtestesítője: bajkeverő, szélhámos, agyafúrt és ravasz, de egyszerre hősies is. A legtöbb mondában ott látjuk, melyekben többnyire égi társaira hoz nagyobbnál nagyobb veszedelmeket. Merő irigységből ő okozta Baldur halálát is, eztán fogták el az ászok és verték láncra, s csak a Ragnarök idején rázza majd le béklyóit.

Mårten E. Winge: Loki és Sigyn (1863). Nemzeti Múzeum, Stockholm

Loki sudár termetű, szemrevaló isten, de kétszínű jellem: segítségét nyújtja másoknak, aztán hátat fordít nekik, s próbálja céljukat meghiúsítani. Sokszor keverte bajba az isteneket – igaz, olykor önhibáján kívül, kényszerből, vagy azért, hogy mulatságos kalamajkába kerülve, saját bőrét mentse –, ugyanakkor nemegyszer adott már nélkülözhetetlen tanácsokat is nekik. Történeteiket hallva kitűnik, hogy kezdetben minden ballépését helyrehozta, de a későbbiekben aljassága eluralkodott rajta, s végül megbocsáthatatlan gonosztetteket követett el az ászok ellen.

   ...Eredete a legrégibb korok homályából tűnik elő, elegendő az északi kozmogónia szerves részévé vált óriásszülötteire, az Alvilágot uraló Hélre, a kozmikus Midgard-kígyóra vagy a világ pusztulásában tetemes részt vállaló Fenrir farkasra gondolni. Hallatlanul sokrétű varázsképességei miatt alakja még a (fekete) mágiával is szorosan egybefűzhető. Ő volt az összekötő kapocs, a közvetítő óriások és istenek világa között, de az idő teltével fokozatosan az égiek ellensége lett.

...

 

Tovább a könyvhöz >>>

 


[1] Régi időkben élt a hiedelem, miszerint nyár végén a mennykő föld alá süllyed, és havonta egy mérföldet megtéve, az északi tél nyolc hónapja alatt tör újra felszínre. A germán hitvilág előtt virágzó, letűnt kultúra – ahol még az óriásokat tisztelték a különböző természeti erők uraiként – halvány emléke az Edda e vallástörténeti jelentőségű és egyik legszebb mondája. Thrym csupán saját, régi elemét kapja itt vissza, hisz maga sem egyéb, mint egy ősi természet-óriás, aki a villámot őrizte az ászok érkezte előtt. Megerősíteni látszik ezt a neve is, amely a mennydörgés ősrégi szavából (thruma) ered. A mítosz – miként Ódin és Vafthrudnir elmeharcánál láttuk – szembeszökő példája annak, ahogy a fejlettebb fémeszközökkel beköszöntő új éra immár tisztán emberi vonásokat öltött istenei átveszik az uralmat a primitív, agg óriások uralta világ felett.

[2] Svédországban általában egy szép és fiatal hajadont állítottak Frey szolgálatába, aki a szekeret vigyázta-gondozta az emberek közt vezető utak idejére.

[4] Így történt Ingjald svéd királlyal is, aki uralomra kerülésekor szörnyű módon váltotta be esküjét. Amikor apja örökségét átvette, fényes ünnepet rendezett Uppsalában, melyre szerte az országból meghívta a tartományok királyait (összesen hetet, egyikük azonban nem jött el) és nemeseiket. Az örökségünnep a fentiek szerint zajlott; mikor a Bragi-kelyhet behozták, Ingjald felállt, fogta a nagy ökörszarut, és megesküdött, hogy birtokát kétszeresére terjeszti a világ négy sarka irányába, vagy meghal; aztán a kürttel a négy égtáj felé mutatott, és kiitta. Estefelé már minden vendég részeg volt, s akkor a király és harcosai a palota köré gyűltek, és felgyújtották. Az épület hamarosan lángokban állt, s a hat nemzetségfő és embereik bennégtek; aki megpróbált kimenekülni, azzal odakint végeztek. Ingjald aztán rátette kezét a legyilkolt királyok földjeire. (Snorri Sturluson: Heimskringla.)